Gondolatébresztő: Modern vs retro gaming - mit tudtak jobban a régi játékok?

Úton útfélen szembejön az emberrel a "régen minden jobb volt" nosztalgia. Rengeteg youtuber ér el ilyen tartalommal rekord nézettséget és a videójátékos sajtó is időről időre bedobja a retrós cikkeit. Mivel ezeket a tartalmakat sokan követik, azt gondolom, az egyszeri játékosban fel-felmerül a gondolat, hogy talán régen minden jobb volt, a régi játékok jobbak voltak.

Tekintsünk most el a jótékony nosztalgia hatásától, melynek ködében az egyszeri játékosunkat gyermekkorának megszépült emlékei özönlik el. Ha ezeket lehántjuk a múltról, vajon a régi játékok tényleg olyan jónak tűnnek a megélt évtizedes tapasztalat tükrében? Nos a válasz vegyes.

Egy kedves ismerősöm sokszor mondja nekem, ha a címben leírt téma szóba kerül, hogy a régi játékok mai szemmel ocsmányak és ő ugyan vissza nem vágyik abba az időbe. Van azért szerinte néhány klasszikus, ami kiállta az idők próbáját, de a régmúlt játékfelhozatala is olyan volt szerinte, mint a mai. Rengeteg közepes vagy vacak játék született és terítette a piacot. Az én álláspontom viszont az, hogy régebben, bár az audiovizuális élményt nem lehet összevetni a mai AAA címekben tapasztalttal, a játékfejlesztés sokkal inkább szólt a jó ötletekről, a szenvedélyről és az alkotásról. Kevésbé az anyagi haszonszerzésről. 

Ilyen táptalajon aztán megszülettek azok a klasszikusok, melyek a mai napig rendkívül szórakoztatóak vagy akár elkápráztató csodák. Ha mondanom kell három játékot, amelyek a mai napig megunhatatlan darabok, akkor a Super Mario Bros 3, a Sonic the Hedgehog és a Sid Meier's Pirates! jut eszembe. Ezek a játékok majdnem tökéletesek. Nem csak azért, mert az adott korban az adott hardveren kihasználták az összes lehetőséget, hanem van egy olyan esztétikai és játékmechanikai teljesítményük, ami kiállta az idő próbáját. Lehet ezekre a címekre nemet mondani, mert valakinek nem jön be a konzolos játékmenet, vagy a karibb-tengeri kalózkodás, de azért mindenki tud mondani legalább három klasszikust, ami neki valamiért az örök listáján szerepel.

Manapság sajnos a videójáték készítés iparrá vált. Ma nem a lelkes Romerok és Carmackok diktálnak, hanem a negyedéves mutatók és az igazgató tanácsok, részvényesek csoportja. A nagy kiadók minden követ megmozgatva keresik a következő Fortnite-ot vagy Overwatchot. 

Megpróbálnak tetszetőssé tenni olyan trendeket, amik felett rég elhaladt a játékiparban és informatikában mindig is veszettül száguldó idő. Korunkban üresnek ható open world játékok jelennek meg egymás után és már az indie fejlesztőket is letarolta egy bizonyos sikerrecept, ami a következő Among Us bevételéhez juttathatná őket. A kreativitás kezd kihalni az iparból, ami egyre inkább válságba kerül a pandémia alatt felfúvódott, kidurranni készülő fogyasztási buboréktól. Ilyen korban és időben, amikor a kiadók egymás sikereit majmolják, nehéz igazán kreatívat, igazán kiemelkedőt alkotni és találni. A videójáték aranykorban mindez másképp zajlott.

A régi klasszikusoknál volt egy vízió, egy nagyon jó ötlet. Mint Pacman figurája, amit egy félig elfogyasztott pizza ihletett. Vagy volt egy mechanika, mint a Mario fejjel blokkokat bontó, begombázós érmegyűjtögetése, ikonikus ellenfelekkel és fő gonosszal, vagy volt egy elképesztő száguldás, mint ami a Sonic pályáin valósul meg. Ezekből az alapvetésekből és kidolgozásukból, a teljes játék design az ötletnek való alárendeléséből születtek meg az igazán értékes művek. Csak hab hozzájuk a tortán, hogy a vizuális és hangművészek olyan örök érvényű megoldásokkal rukkoltak elő egy klasszikus készítése során, hogy azok kiállták az idők próbáját.

Nyilván fiatalabb olvasóimnak teljesen más kép villan fel elméjében amikor valaki kimondja a videójáték vagy a játék szót. Nem nőhet fel minden generáció ugyanazokon a címeken és hardvereken, látványon és zenén. Lehet, valakinek unalmas Mario vagy Sonic alakja, de a kicsiket mind a mai napig elbűvöli ez a két karakter és a róluk szóló játékok és filmek. Nyilván generációs ráhatás is érvényesül itt, de ha a klasszikus alapok nem lennének erősek, sem Mario sem Sonic nem élték volna túl az idők vasfogát.

Hogy jobbak voltak e a régi játékok mint a maiak? Kevésbé voltak realisztikusak, a szó szoros értelmében játékok voltak. Nyilván egy másfajta közönséget céloztak. Összességében kreatívabbak voltak, kevesebb egyen játék volt a Doom korszak előtt. Hogy kinek mennyire szép ez a hőskorszak és mennyire hiányzik, az már egyénfüggő. A nosztalgia lebonthatatlan fátyla beteríti e sorok a közel ötven éves íróját is, nem tud elfogulatlan maradni. De talán nem is kell. Jó ha megtartjuk kedves emlékeinket a régi idők nagy játékairól.

Neked mi a véleményed? A régi játékok valóban ötletesebbek voltak? Tényleg kihal a kreativitás?