Kevés olyan videójáték van, amely harminc év távlatából is ugyanazzal a nyugodt magabiztossággal néz vissza ránk, mint a Broken Sword: The Shadow of the Templars. Nem harsány, nem technológiai erődemonstráció, nem akar több lenni annál, ami: egy gondosan megírt, kézzel rajzolt kalandjátéknál, amely már a megjelenésekor is kilógott a sorból – jó értelemben.
A játék 1996-ban jelent meg, amikor a PC-s piacot már egyre inkább a 3D, a polygonok és a „nézd, mit bír a videókártyám” típusú megoldások uralták. A Revolution Software ezzel szemben egy teljesen más irányt választott: klasszikus, kézzel rajzolt hátterek, animált karakterek, filmszerű történetvezetés. És mindezt úgy, hogy a korabeli, sokszor szerény hardveren is kiválóan futott.
Kézzel rajzolt világ, ami él és lélegzik
A Broken Sword egyik legnagyobb erőssége a vizuális megvalósítás. A hátterek szinte festményszerűek, a karakteranimációk pedig olyan folyamatosak és természetesek, hogy könnyű elfelejteni: ez nem rajzfilm, hanem egy 90-es évekbeli PC-játék. Akkoriban, amikor a legtöbb játék még erősen „pixeles” volt, ez a fajta kézzel készített animáció egyszerre hatott luxusnak és művészi állásfoglalásnak.
A játék nem akarja elvarázsolni a játékost technikai trükkökkel – inkább belehúz egy világba, ahol Párizs utcái, ír kastélyok, spanyol romok és titkos társaságok természetes egységet alkotnak. Ez az a fajta vizuális stílus, ami nem öregszik rosszul, mert nem a technológiára, hanem az ízlésre épít.
Alkotók, akik hittek a történetmesélésben
A játék mögött a brit Revolution Software áll, Charles Cecil vezetésével, aki már a Beneath a Steel Sky idején is bizonyította, hogy a kalandjáték lehet intelligens, humoros és komoly egyszerre. A Broken Sword története Dan Brown előtt jóval nyúlt a templomos legendákhoz, vallási mítoszokhoz és történelmi összeesküvésekhez – méghozzá úgy, hogy közben megmaradt emberinek, ironikusnak és játékosnak.
George Stobbart és Nicole Collard párosa máig az egyik legjobban működő kalandjátékos duó: nem szuperhősök, nem karikatúrák, hanem esendő, gondolkodó emberek, akikkel könnyű azonosulni.
Barrington Pheloung – egy score, ami túlmutat a játékon
A Broken Sword élményét lehetetlen lenne elképzelni Barrington Pheloung zenéje nélkül. A brit zeneszerző – aki később többek között az Inspector Morse és a Lewis sorozatok emlékezetes főtémáit is jegyezte – itt olyan score-t alkotott, amely ritka módon nem kiszolgálja a játékot, hanem társszerzőjévé válik.
A főtéma egyszerre kalandos, melankolikus és elegáns. Van benne európai romantika, titokzatosság és egyfajta csendes intellektualitás, ami tökéletesen illik a játék hangvételéhez. Nem harsány, nem tolakodó, mégis azonnal felismerhető – és ami talán a legfontosabb: emlékezetes.
Technikai szempontból különösen lenyűgöző, hogy mindez a 90-es évek közepének PC-s hangkártyáin szólalt meg, mégis filmszerű, gazdag atmoszférát teremtett.
A felújított kiadásokban a zene természetesen jobb minőségben, tisztábban szól, de ami igazán fontos: Pheloung munkája időtálló. Nem kötődik technológiához, nem öregszik a hangformátummal – ugyanúgy működik ma is, mint megjelenésekor.
A Broken Sword zenéje kiváló példa arra, hogy egy videójáték score-ja lehet önálló mű, amely nemcsak aláfest, hanem érzelmi emléket hagy. És talán ez az egyik oka annak, hogy erre a játékra nemcsak emlékezünk, hanem vissza is vágyunk.
Felújítva, újra felfedezve
A Broken Sword különlegessége, hogy nem egyszer, hanem többször is megkapta a „második esélyt”.
A Director’s Cut már korszerűbb felbontással, új narrációval és finomított kezeléssel tette elérhetővé a klasszikust új játékosok számára.
A Reforged verzió pedig még tovább megy: technikailag és vizuálisan is modernizálja az élményt, miközben tiszteletben tartja az eredeti mű szellemiségét. Ez nem egy erőszakos remake, hanem egy gondos restaurálás – mint amikor egy régi filmet digitálisan felújítanak, de nem festik át a képkockákat.
Miért érdemes ma is játszani vele?
Mert a Broken Sword nem a reflexekről, nem a gyors reakcióról, nem a „még egy órát” típusú függőségről szól. Hanem figyelemről, gondolkodásról, hangulatról. Arról az élményről, amikor leülsz, hagyod, hogy a történet vezessen, és közben nem sürget semmi.
Ez az a játék, amit lehet lassan, este, egy tea vagy kávé mellett játszani. És ez az, ami miatt az Újrajátszható kedvencek rovatban a helye: mert nemcsak nosztalgia, hanem ma is működő, értékes élmény.
Ha valaki sosem játszott vele, most talán jobb pillanat sincs a bepótlására. Ha pedig már ismeri: a felújított változatok tökéletes ürügyet adnak arra, hogy újra visszatérjünk a templomosok árnyékába.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése