Ez most rendhagyó Újrajátszható kedvencek lesz, hasonlóan a klasszikus Tomb Raider játékokról szóló korábbi bejegyzéshez. Hiszen hogyan lehetne újrajátszható kedvencként beszélni két olyan játékról, amelyek valójában egy több mint negyedszázados játék újragondolásának részei?
Úgy, hogy közben az eredeti Final Fantasy VII sem egyszerűen egy régi játék.
Hanem történelem.
Amikor 1997-ben megjelent PlayStationre, a Final Fantasy név ugyan Japánban már komoly múltra tekintett vissza, nyugaton azonban korántsem számított olyan globális óriásnak, mint amilyenné később vált. A hetedik rész azonban mindent megváltoztatott. A Sony CD-alapú konzoljának technikai lehetőségei, a háromdimenziós grafika, a hatalmas átvezetők és a Square elképesztő ambíciója együtt olyan játékot eredményeztek, amelynek hatása messze túlmutatott a JRPG-k világán.
A Final Fantasy VII gyakorlatilag megágyazott a sorozat világméretű gigasikerének.
És ebben nem kis szerepe volt annak, hogy minden szempontból nagyobbat akart mutatni, mint amit addig egy japán szerepjátéktól megszokhattunk.
EGY VILÁG, AMELY NEM VOLT OLYAN TÁVOL TŐLÜNK
A történet középpontjában Cloud Strife és egy különös társaság áll, akik egy olyan világban próbálják megállítani a Shinra Corporationt, amelyben az energiaforrásként használt makó (a bolygó mágikus energiája) gyakorlatilag lemeríti a planétát. A Shinra nem egyszerűen egy gonosz vállalat. Egy olyan világ szimbóluma, amelyben a gazdasági növekedés, a technológiai fejlődés és a profit fontosabbá válik annál, hogy mi történik közben a környezetünkkel. És ne felejtsük el: mindezt egy olyan játék mesélte el 1997-ben, amikor a környezetvédelem és a vállalati felelősség kérdése már természetesen jelen volt a közbeszédben, de a Final Fantasy VII ezt egy hatalmas, színes, játékos fantasyvilágba csomagolta.
A Midgar körüli szennyezett világ, az elsivatagosodó területek, a makókitermelés és a Shinra gigantikus vállalati gépezete mögött nagyon is hús-vér huszadik századi problémák húzódtak.
Aztán ott voltak a karakterek.
Cloud
Tifa
Aerith
Barret
Red XIII
Yuffie
Vincent
Cid
És természetesen (minden idők legikonikusabb fő gonosza) Sephiroth.
Talán túlzás nélkül mondható, hogy a Final Fantasy VII egyik legnagyobb erőssége a karaktergárdája. Nem egyszerűen szereplőket kaptunk egy szerepjátékhoz, hanem olyan figurákat, akik több mint huszonöt év után is kulturális ikonnak számítanak.
ÉS AKKOR MEGSZÓLALT UEMATSU
Ha a Final Fantasy VII-ről beszélünk, nem lehet megkerülni Nobuo Uematsut.
Uematsu nem egyszerűen zenét írt a játékhoz. Olyan zenei világot teremtett, amely nélkül ma már szinte elképzelhetetlen lenne a játék. A Final Fantasy korábbi részeinek zenéi között is akadnak fantasztikus darabok, de a hetedik rész soundtrackje egészen más szintre emelte a videójátékzenét.
A One-Winged Angel, az Aerith's Theme, a Main Theme of Final Fantasy VII vagy éppen a JENOVA olyan dallamok, amelyeket a játékosok jelentős része akkor is felismer, ha évek óta nem játszott a játékkal.
És talán ez volt az egyik első olyan Final Fantasy, amelynek zenei témái a videójátékon kívül is önálló életre keltek. Szimfonikus zenekarok játszották, koncerttermekben szólaltak meg, és a videójáték-zene lassan elkezdett kilépni abból a világból, amelyben korábban sokan még mindig csak valamiféle „gépi aláfestésként” tekintettek rá.
Uematsu megmutatta, hogy egy videójáték zenéje ugyanúgy lehet emlékezetes, érzelmes és művészi, mint egy filmé.
HUSZONHÉT ÉVVEL KÉSŐBB
És akkor elérkeztünk 2020-hoz.
A Square Enix nem egyszerűen újrafestette az eredeti Final Fantasy VII-et. Nem készített belőle egy nagyobb felbontású, szebb grafikájú remake-et.
Újragondolta.
Az eredeti játék fejlesztőcsapatából érkező alkotók közül többek – köztük Yoshinori Kitase producer és Tetsuya Nomura rendező – ismét részt vettek a projektben, és végül egy olyan vállalkozás született, amelynek mérete önmagában is elképesztő.
A régi játék egyetlen hatalmas kalandja három részre szétbontva kapott új életet.
Az első felvonás, a Final Fantasy VII Remake, Midgar történetét tágította ki egészen elképesztő részletességgel. A második, a Final Fantasy VII Rebirth, pedig kilépett Midgarból, és gyakorlatilag megnyitotta az egész világot.
És itt már tényleg nehéz nem kalapot emelni.
MIDGAR UTÁN JÖN AZ IGAZI KALAND
A Rebirth az egyik olyan játék, amelynél az ember néha csak néz, és azt kérdezi:
„Ebbe még ezt is belerakták?”
A világ hatalmas, a helyszínek változatosak, a melléktevékenységek száma pedig olyan, hogy önmagában is külön játékot lehetne építeni belőlük. (A játékban játszható Queen's Blood kártyajáték méltó kihívója, vagy akár legyőzője a Witcher 3-ban található Gwentnek.)
De ami ennél is fontosabb: a Rebirth nem pusztán mennyiségi szempontból nagy.
A karakterek közötti kapcsolatokat is sokkal erősebben kezeli.
A játék során nemcsak azt érezzük, hogy Cloud és társai együtt utaznak, hanem azt is, hogy folyamatosan épül közöttük valamilyen kapcsolat. A játékos pedig bizonyos döntéseivel és viselkedésével ebbe a dinamikába is beleszólhat. Ennek egyik legfontosabb kulminációja természetesen a romantikus szál, amely az eredeti játék egyik legemlékezetesebb történeti elemét a modern játék eszközeivel sokkal részletesebben bontja ki. És itt már tényleg nem egyszerű remake-ről beszélünk.
Hanem egy újraértelmezett Final Fantasy VII-ről.
AKCIÓJÁTÉK VAGY JRPG?
A harcrendszer pedig önmagában megér egy misét.
A Remake és a Rebirth úgy képes modern, látványos, gyors akciójátéknak kinézni, hogy közben a felszín alatt továbbra is ott van egy meglehetősen mély JRPG-rendszer. Lehet egyszerűen kaszabolni, váltogatni a karaktereket és látványosan végigrohanni egy csatán. De ha valaki tényleg elmélyed benne, akkor előkerülnek a materia-rendszer, a gyengeségek, a stagger, a képességek, a megfelelő karakterváltások és a tudatos taktikai döntések.
Vagyis a játék egyszerre tud lenni könnyen hozzáférhető akciójáték és komolyabb taktikai JRPG. Ez pedig nagyon jól áll neki.
Ahogy a színészi játék is.
Mind az angol, mind a japán szinkron kiváló munkát végez, és a karaktereknek olyan személyiséget ad, amit az eredeti játék technikai korlátai miatt természetesen egészen más eszközökkel kellett megoldani.
És természetesen ott van ismét a zene.
Uematsu öröksége mellett az új feldolgozások és az újonnan komponált zenék olyan gigantikus zenei világot alkotnak, amely nélkül ez a két játék egyszerűen nem működne ugyanígy.
MEGÉRI ÚJRAJÁTSZANI?
Szerintem a válasz egyértelmű.
Igen.
Sőt, talán most van az egyik legjobb pillanat arra, hogy az ember belevágjon.
A Final Fantasy VII Remake és a Rebirth ugyanis nem próbálja meg eltörölni az eredeti játék emlékét. Inkább párbeszédet folytat vele. Vannak rajongók, akik természetesen fanyalognak a változtatások miatt. Ez érthető is: ha valaki 1997 óta szereti az eredetit, annak minden eltérés jelenthet valamit. De ha félretesszük egy pillanatra azt a kérdést, hogy „pontosan olyan-e, mint az eredeti?”, akkor egy egészen elképesztő vállalkozást látunk.
A Square Enix egy több mint huszonöt éves JRPG-klasszikust fogott, és úgy próbálta újraértelmezni, hogy közben megtartotta annak legfontosabb karaktereit, világát, zenéit és érzelmi magját. Közben pedig csinált belőle egy modern, filmszerű, hatalmas és technikailag lenyűgöző kalandot.
És ha minden a tervek szerint alakul, jövőre megérkezik a trilógia harmadik, befejező epizódja.
Talán nincs is jobb alkalom most elővenni a Remake-et, aztán belevágni a Rebirth-be.
Mert Cloud, Tifa, Aerith, Barret és a többiek története több mint huszonöt év után még mindig képes ugyanúgy magával ragadni.
Csak most már nem egy PlayStation CD-n fér el.
Én magam tavaly nyáron estem át a Final Fantasy VII-maratonon : a Remake után rögtön belevágtam a Rebirth-be, és a két játék együtt nagyjából 170 órát vitt el az életemből. Hat héten keresztül jártam Cloudékkal Midgartól egészen a Rebirth gigantikus kalandjáig, munkanapokon a magam szűk két és fél órájában, hétvégén természetesen valamivel nagyobb dózisban. Bevallom, ennyi időre egyetlen univerzumba beköltözni egyszerre volt zsúfolt és elképesztően élvezetes élmény. És talán ez mondja el a legtöbbet arról, hogy a Square Enix mit épített a régi Final Fantasy VII köré: nem két játékot játszottam végig, hanem hat héten át egy egész világban éltem. (Természetesen aki nem akarja befejezni az összes mellékküldetést, nem akarja teljesíteni az összes kihívást és nem akarja a közel 100% végigjátszást, az ennél lényegesen hamarabb végezhet a két résszel, de garantálom, hogy ha valaki belekóstol ebbe az élménybe, az nem nagyon akarja siettetni a végkifejletet.)
Most különösen érdemes valamelyik platformon megvásárolni a Twin Pack kiszerelést, ami mindkét játékot tartalmazza. Érdemes figyelni az akciókat is mert bár teljes áron is remek értéket képvisel ez a csomag, de olcsóbban hozzájutni már szinte bűnös élvezet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése