Az Újrajátszható kedvencek rovatban általában olyan régi játékokról szoktam írni, amelyeket ma is érdemes elővenni eredeti formájukban, akár egy DOSBoxszal, akár egy GOG-os kiadással, akár egyszerűen csak azért, mert az idő nem tudott rajtuk kifogni. A klasszikus Tomb Raider-sorozat azonban kicsit rendhagyó választás, hiszen az első hat epizód ma már egy olyan formában is elérhető, amelyeket kifejezetten a modern játékosok számára is könnyebb újra elővenni.
A Tomb Raider I–III Remastered Starring Lara Croft, majd a Tomb Raider IV–VI Remastered egy olyan korszakot hozott vissza, amelyet sokan már csak emlékeikben őriztek. A régi játékosok egyetlen gombnyomással válthatnak a klasszikus és a felújított grafika között, így tulajdonképpen egyszerre kapjuk meg az eredeti élményt és annak modernizált változatát. A célközönség persze elsősorban azokból áll, akik annak idején végigjátszották ezeket a részeket, de a felújításoknak köszönhetően a mai játékosok számára is sokkal könnyebben befogadhatóvá vált a Core Design-féle Tomb Raider-korszak. A grafikai ráncfelvarrás látványos. A környezetek részletesebbek, a textúrák modernebbek, Lara karaktermodellje is sokkal közelebb áll ahhoz, amit egy mai játéktól elvárunk, miközben az eredeti látványvilág és pályadizájn szerencsére nem veszett el. A legjobb talán mégis az, hogy egyetlen gombnyomással visszakapcsolhatjuk a klasszikus grafikát, így az ember néha játék közben váltogat a két megjelenítés között, csak hogy lássa, mennyit fejlődött a technológia közel harminc év alatt.
A játékmenet terén is történtek változtatások. A modern irányítási lehetőségek kényelmesebbé teszik a mozgást, a kamera kezelése kevésbé körülményes, és több olyan apró módosítás is bekerült, amely a mai játékosok számára barátságosabbá teszi az élményt. Persze a régi Tomb Raider hibái sem tűntek el teljesen. A kamera időnként továbbra is képes a lehető legrosszabb pillanatban ellened fordulni, Lara mozgása még mindig meglehetősen merev, és az irányításnak van egy olyan sajátos, régi iskola szerinti logikája, amit a modern játékokon felnőtt játékosoknak bizony meg kell tanulniuk.
De talán éppen ettől működik a dolog.
A klasszikus Tomb Raider ugyanis nem akciójátékként volt igazán nagy. Lara Croft kalandjai a felfedezésről, a rejtvényekről, a platformozásról és az ismeretlen helyszínek meghódításáról szóltak. A hatalmas pályákon sokszor percekig csak kerestük a továbbvezető utat, kapcsolókat kutattunk, kulcsokat szereztünk, majd visszatértünk egy korábban elérhetetlen helyszínre. Ez a fajta játéktervezés ma már ritkább, mint a kilencvenes években, amikor egy játék még nem feltétlenül akarta folyamatosan megmondani, merre kell menni.
És van még valami, amit a klasszikus Tomb Raider tudott, és amit a későbbi Survivor-trilógia már csak részben őrzött meg: egy sajátos, megfoghatatlan hangulatot.
A régi Tomb Raider-játékokban Lara Croft sokszor magányosan fedezett fel ősi romokat, elhagyatott sírokat, elveszett városokat és ismeretlen civilizációk nyomait. A világ hatalmasnak és titokzatosnak tűnt, Lara pedig nem egy szuperhős volt, aki egyik lövöldözésből esett a másikba, hanem egy kalandor, aki felfedezett valami ismeretlent. Ezt a varázslatot az Anniversary és a Legend még részben megőrizte, de a Survivor-trilógia már egy sokkal filmszerűbb, drámaibb és akcióközpontúbb irányba vitte a karaktert. Ez önmagában nem baj, hiszen a Tomb Raider esetében mindig is volt helye az újításnak. Mégis van valami különleges abban, ahogyan az első hat játék a világot megközelítette. A régi részekben még valóban úgy érezhettük, hogy egy régészeti kalandra indulunk, és nem egyszerűen egy újabb nagy költségvetésű akciójátékot játszunk.
Éppen ezért van ma is létjogosultsága ezeknek a játékoknak. A Tomb Raider I–VI Remastered nem csupán egy régi sorozat grafikai felújítása, hanem egy lehetőség arra, hogy egy olyan játéktervezési filozófiát is újra felfedezzünk, amelyből a modern videójátékok sokat elveszítettek. A felfedezés szabadságát, a lassabb tempót, a gondolkodást és azt az érzést, amikor egy pálya valóban egy hatalmas megfejtendő rejtvénynek tűnik. Persze minden régi játékosnak megvan a maga kedvence. Van, aki az első rész sötét sírkamráira esküszik, mások a második rész látványosabb kalandjait, a harmadik hatalmas pályáit, a negyedik rész egyiptomi világát, a Chronicles (5. rész) epizodikus történeteit vagy éppen az Angel of Darkness (6. rész) ambiciózus, de problémás világát szeretik. A hat játék között rengeteg különbség van, de együtt mégis egy olyan korszakot alkotnak, amely nélkül ma egészen másképp nézne ki a Tomb Raider.
Az eredetileg két külön csomagban megjelent Remastered kiadások ára kezdetben talán nem volt mindenki számára baráti, de akciók idején már kifejezetten jó vétel lehet mindkét trilógia. Különösen azoknak, akik szép emlékeket őriznek Lara Croft első kalandjairól, vagy szeretnék megmutatni a régi játékokat egy új generációnak. És talán nincs is jobb időszak erre, mint most. Miközben várjuk, hogy a következő két Tomb Raider-játék merre viszi tovább Lara történetét, érdemes visszanézni oda, ahonnan az egész indult. Elővenni a régi kalandokat, végigjárni újra a romokat, meghallgatni a régi dallamokat, és rájönni, hogy a klasszikus Tomb Raider még ennyi év után is képes valamire, amire kevés modern játék: arra, hogy egyszerűen csak kalandnak érezzük.
Aki pedig annak idején játszott velük, annak talán nem is kell külön magyarázni, miért érdemes újra nekivágni. Mert valahol mindannyiunknak megvan a saját kedvenc Tomb Raiderünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése