A 2015-ös Pixel (eredeti cím: Pixels) első ránézésre talán csak egy látványos sci-fi vígjáték Adam Sandlerrel, valójában azonban sokkal több ennél: egy gigantikus, színes szerelmeslevél a klasszikus videójátékok korszakához.
És ezt igazán azok érzik át, akik már a nyolcvanas években vagy a kilencvenes évek hajnalán gamepadot, vagy joystickot szorongattak a kezükben.
A film alapötlete egyszerre abszurd és zseniális: a földönkívüliek félreértenek egy, az űrbe küldött videójátékos kulturális csomagot, és hadüzenetként értelmezik azt. Az invázió pedig… klasszikus videójátékok formájában érkezik meg a Földre.
Óriási Pac-Man, romboló Donkey Kong, Space Invaders és más legendák támadják meg a világot pixeles káoszba borítva a városokat.
A koncepció papíron is erős, de ami miatt a Pixels igazán működik, az az, hogy a készítők láthatóan értették és szerették ezt a korszakot. A poénok jelentős része nem egyszerű geg, hanem konkrét reflexió a korai videójátékos kultúrára. Az árkádtermek hangulata, a high score-vadászat, a gyerekkori rivalizálások és a „régen ez számított menőségnek” érzése végig ott lebeg a film felett.
Ezért van az, hogy a Pixels sok videójátékos számára jóval többet jelentett egy átlagos nyári vígjátéknál.
A főszerepekben Adam Sandler, Kevin James, Michelle Monaghan, Josh Gad és Peter Dinklage láthatók, utóbbi különösen emlékezetes alakítást nyújt az egykori arcade-sztárként. A szereplők pontosan azt az örök gyerek energiát hozzák, amitől a film szerethető marad még akkor is, amikor teljesen elszállt irányba megy.
És bár a kritikusok idején vegyesen fogadták a filmet, az évek során egyre inkább kialakult körülötte egyfajta kultikus státusz. Talán azért, mert a videójátékos közönség egészen más szemmel nézi. Aki felismeri ezeket az ikonokat, aki valaha bedobott egy érmét egy árkádgépbe, vagy órákon át üldözte a pontszámokat, annak ez a film tele van apró örömökkel.
A vizualitás ráadásul meglepően jól sikerült. A pixeles lények és effektek nem csak nosztalgikus díszletek, hanem kreatívan integrált részei a látványnak. A film pontosan érzi, hogyan lehet a 8 bites korszak egyszerű formáit modern CGI-vel úgy újraértelmezni, hogy közben megmaradjon az eredeti játékok karaktere és bája.
A Pixel emiatt számomra egyértelműen underrated gem. Nem tökéletes film, és nem is akar többnek látszani annál, ami. De videójátékos szemmel nézve sokkal több szív, szeretet és kulturális tisztelet van benne, mint amit elsőre sokan észrevettek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése