Gondolatébresztő: A videójátékok elveszik az időt az élettől?

A digitális korban az emberiség egyik állandó kihívása az idővel való gazdálkodás: mennyit fordítunk magunkra, mennyit a munkára, mennyit a családra és a közösségre? A videójátékokkal kapcsolatban gyakran hangzik el a vád, hogy „elveszik az időt az élettől”. Én most a saját tapasztalataim alapján szeretném körbejárni a kérdést: tényleg elvesznek, vagy inkább adnak?

Már az elején fontos leszögeznem: számomra a videójáték több mint szórakozás. Kortárs digitális művészeti élmény, narratíva, zene, dizájn és technológia egyben. Nem játszom olyannal, ami nem érdekel; ha egy cím nem ad hozzá semmit az életemhez, egyszerűen félreteszem.

 

Gyerekkor: C64 és a határok megtanulása

11 évesen kezdtem játszani, először Commodore 64-en, majd 14 évesen PC-n. Heti néhány alkalommal, pár órás sessionök, egyetlen színes tévén megosztva a családdal — tehát a környezet eleve korlátozta a játékidőt. Szüleim engedékenyek voltak, de figyeltek arra, hogy ne töltsek túl sok időt a gép előtt.

Felmerül a kérdés: mennyi játékidő egészséges gyerekeknél? Szerintem napi 2–3 óra még nem kóros, de az alapvető készségek elsajátítása, a szabadtéri tapasztalatok és a kreatív analóg játékok megelőzik a képernyőt. A szülői kontroll kulcsfontosságú — ideális esetben nem tiltás, hanem aktív részvétel, akár közös játék formájában. Ha apa beül Rocket League-re a gyerekkel, az nemcsak élmény, hanem nevelés is.

 

Fiatal felnőttkor: felelősségek és önkorlátozás

A felsőoktatás vagy a munka világába belépve sok fiatal hajlamos „túltolni” a játékot, főleg amikor először szabadul a szülői korlátoktól. Ma már a játékok figyelemért folytatott harca iparágakat mozgat, a Fortnite-tól az Arc Raidersig. Könnyű belecsúszni az éjszakába nyúló meccsek spiráljába, ami hosszú távon akár egészségügyi problémákhoz is vezethet, elsősorban kialvatlansághoz.

A saját húszas éveimben viszont épp az ellenkezője történt: munka, karrier, párkapcsolat — kevés idő maradt játékra. Többnyire csak néhány kiemelkedő címmel játszottam, illetve EVE Online-t napi pár órában. Heti 10–20 óra körül mozgott a játékidőm, és sosem éreztem, hogy a hobbim más fontos tevékenységek rovására menne.

 

Negyven felett: a valódi mérlegelés kora

Itt már a kérdés súlya megváltozik: nem arról van szó, hogy „ráérek-e?”, hanem hogy mennyi időt veszek el a családtól, a kapcsolatoktól, a gyerekektől. Bár saját példámból nem tudok nyilatkozni — nincs családom, így idő szempontjából „aranyéletem” van —, láttam ellenpéldákat. Egy barátom például két kamasz gyerek mellett is tud játszani: ritkán, de tudatosan, gyakran közösen a fiával, sport- vagy koopjátékokkal. Egy Detroit: Become Human például bő egy hétvége alatt lecsúszik nála, anélkül, hogy bármi sérülne.

 

A saját adataimat visszanézve 2020 és 2025 között:

• összesen kb. 1,8 napot töltöttem új játékok kipróbálásával (43 óra),

• végigjátszásra kb. 32,5 napot szántam öt év alatt,

• egy átlagos végigjátszás kb. 9 órás volt,

• egy átlagos játéknapon 2,5–3 órát játszottam,

• főleg hétvégén, nem teljes napos sessionökben.

Ez lényegében egy (hosszú) filmsorozatnak felel meg öt év alatt — nem egy alternatív életnek.

 

És akik nem játszanak?

Érdemes elgondolkodni: akik a játékosokat kritizálják, vajon mennyi időt töltenek passzív médiafogyasztással? Sorozatdarálással? Céltalan TikTok-pörgetéssel? A videójáték legalább interaktív, döntés-alapú, tanít valamire és kreatív energiát szabadít fel.

 

Pozitív végkicsengés

A videójáték nem ellensége az életnek — része lehet egy kiegyensúlyozott, értékteremtő, művészi és közösségi életformának. Képes kapcsolódást teremteni generációk között, barátságokat építeni, inspirálni és tanítani. Lehet történetmesélés, menekülés, önismeret, stratégiai gondolkodás, esztétika, kreativitás.

Nem az a kérdés, elvesz-e az életedből, hanem hogy mit ad hozzá — és hogy te hogyan tartasz egészséges egyensúlyt a saját időddel.

A videójáték nem időrabló. Eszköz. És mint minden értékes eszköz: akkor hozza a legtöbbet, ha jól használjuk.