Gondolatébresztő: Technológiai fejlődés gyerekkoromtól mostanáig

Nem sok kell már az ötvenhez és elmondhatom majd, hogy fél évszázadot láttam évről évre előtűnni szemeim előtt. Azért is kezdtem ebbe a blogba és a YouTube csatornába, mert úgy éreztem, meg kell osztanom a (főként) kockulós tapasztalataimat, melyek az elmúlt évezred utolsó majd két és fél évtizedén és a 21. század elején nyújtóznak végig. Próbálok többnyire rövid de velős élményanyagot átadni bejegyzéseimben, nagyrészt azoknak akik velem együtt hajlanak a nosztalgiára, kisebb részben azoknak, akik kíváncsiak a kockaélet (és talán azon felül is valamilyen kis emberi élet) történeteire. Ebben az írásban egy erősen nosztalgikus utazásra hívom az olvasót, vissza a nyolcvanas, kilencvenes évekbe. A régmúlt idők mindennapjait, eszközeit és élethelyzeteit fogom fokozatosan kontrasztba állítani a mai „dopamin nemzedék” által uralt világgal, jótékonyan, nem bírálva ez utóbbit és nem felmagasztalva az előbbit.

A hetvenes évek végén születtem. Édesapámnak sztereó (Grundig) rádiós magnója volt, amit legénykorából hozott a házasságba. Ezen a szép emlékű eszközön készítette első magnófelvételeit a hangomról, ahogy beszélni tanítottak édesanyámmal. Azt hiszem a mai napig megvan ez a felvétel. Lehet előkeresem és majd bedigitalizálom, amíg még van mivel.

Egy piros (kisméretű) Junoszty tévéje volt szüleimnek, ezen néztem életem első mesejátékait és gyerekműsorait. Ez a tévé fekete fehér képen közvetítette a nagyvilágot.

Édesapámnak egy Smena 8 (rendkívül olcsó) fényképezőgépe volt, s kezdetben fekete fehér, később színes filmszalagon ennek segítségével örökítette meg családja fokozatos kiteljesedését. Csodáltam a rádiósmagnót és csodáltam a fényképezőgépet, amire kis piktogramokkal szitázták rá a blende értékeket. A Junoszty tévét később szerettem meg, amikor a Commodore gépemet ráköthettem.

Esténként lefekvés előtt édesanyám diafilmet vetített nekünk a szobánk falára, a Magyar Diafilmgyártó Vállalat csodáit. Nagy népszerűségnek örvendett testvéreimmel körünkben az Öreg néne őzikéje.

Kisiskolás koromban beírattak a község könyvtárába, ahova nagy lelkesedéssel jártam és kezdetben gyerekkönyveket, majd ifjúsági regényeket kölcsönöztem. Ehhez olvasójegyet kaptam, egy kis, középen félbehajtott keményebb papírlapot, amin rajta állt a nevem és a címem.

Az itt leírt dolgokat nevezzük a videójátékok előtti érának.

Egy mai gyerekről digitális kamerával fotók és rövid videók százait, ezreit készíthetik szülei, a kép, a film azonnal kész van és „fogyasztható”, nem kell egy laborba beadni és az előhívására egy hetet várni. A kisiskolás talán már birtokolja élete első mobiltelefonját vagy okosóráját, amelyen a szüleivel bármikor kapcsolatba léphet. Otthon tableten nézheti a letöltött vagy streamelt mesefilmeket (a bőség zavara adott), könyveket a könyvtárból nem nagyon kölcsönöz, de az iskolában lát ilyesmiket és főleg tankönyvekből neki is van azért még jó pár. Egy 30-40 évvel utánam született gyerek jobban belenő a technológiába mint amennyire mi valaha is képesek leszünk idomulni korunk fejlett eszközeihez.

A technológiával 8 éves koromban ismerkedtem meg behatóbban, amikor megkaptam a kvarcjátékomat, a Sea Rangert. Ezt a kis kütyüt magammal vittem mindenhova, míg meg nem untam. Tetszett, hogy színes ábrák között kis kvarcfigurák ugrálnak benne. Egy kis világot hordozott. Az első számítógépem egy Commodore 64-es gép volt. A típust 1982-ben dobták piacra, nekem a C változat volt meg, amit 1987-ben adtak ki, ráncfelvarrással, modernebb külsővel. Szerettem ezt a gépet. Ebben is egy kis világ bújt meg, de a kvarcjátéknál színesebb, szebb. Évekig a bűvöletében éltem. A számítógépben, a tv képernyő, később a monitor képpontjai között ott villódzott egy csodálatos valóság. Virtuális volt ez a valóság, kellett hozzá a gép, de mikor épp nem benne voltam, akkor is el tudtam képzelni a játékok hegyeit, völgyeit, autóit, motorjait, szereplőit, a villámgyorsan szkrollozó felhőket és különféle zajait és zenéjét. Nem mondom, hogy a rabja lettem, mert igazán sosem voltam elég kocka, de ez egy másik történet. Itt most csak annyit mondok, hogy a számítógép ajtó volt egy másik világra. 

Egy mai gyerek első gépét is talán pont ugyanúgy, 11 évesen kapja, mint én kaptam az enyémet. Ahogy az én gépem is egy akkori közepes, de már akkor legendás mikroszámítógép volt, a mai gyereké is csak egy középkategóriás darab. I3 processzoros asztali gép vagy laptop. Majd ha nagyobb lesz, majd ha komoly munkát kell a géppel végeznie, megkapja a jobbat. A gyerek pedig nem érti. Miért nincs neki a gazdag barátjáéhoz hasonló gamer gépe? Nem szereti a gépét, mert lassú. Vagy szereti, mert a Roblox és a Minecraft kiválóan fut rajta. Mi kell ennél több?

Ugorjunk egy nagyot. Főiskolás vagyok. Veszek magamnak egy midi billentyűzetet, hogy midi programban tudjak zenét írni. 16 ezer forint. Hazaviszem. Elkezdem vele a munkát. Hamar rájövök, hogy ennyi pénzért nincs benne leütési sebesség érzékelés. Minden bejátszott hang egyetlen hangerővel íródik a programba. Mindet utólag nekem kell belőni. Csalódom. Pár év múlva előkerül a billentyűzet, egy barátomnál vagyok, zenélünk. Én vagyok a billentyűs, ő gitározik. Örülök a kis szerkezetnek.

Egy mai fiatal 17 ezer forintért hozzájuthat 25 billentyűs, leütési érzékenységgel bíró midi billentyűzethez, ami USB-vel csatlakozik a számítógéphez. Nekem DIN9-es „midi port” és game port kellett a csatlakozáshoz. A hangkártyának tudnia kellett ez utóbbit. A kétezres évek közepére jutottam hozzá életem legelső valamirevaló Yamaha keyboardjához. Akkor már mindegy volt, mert a barátommal abbahagytuk a zenélést. Azaz én folytattam, ő is, csak messze laktunk egymástól.

Manapság zöld rendszámos hibrid vagy teljesen elektromos autók szelik az utcákat a városban járva. Több ingyenes töltőállomás van a környéken. Az első autó, amiben ültem egy Trabant kombi volt, kétütemű motorral. Manapság úgy tudom, külön engedély kell egy ilyen autó üzemben tartásához. Emlékszem, hogy a megyei könyvtárban CD lemezről kazettára másoltattam zeneszámokat, hogy a buszon a walkmanemen hallgathassam őket. Manapság csak felmész a Spotify-ra vagy az iTunes-ra és a világ összes előadójától „kérhetsz” dalokat. Szóval gyerekként és tinédzserként magnó kazettáim voltak, VHS kazettákat kölcsönöztünk a hétvégére szüleimmel a helyi tékában, amiket szorgosan visszatekertünk miután megnéztük őket, így vittük vissza. A főiskolán már CD gyűjteményem, fiatal felnőttként DVD film gyűjteményem volt. Manapság van pár UHD Bluray filmem, de nem vittem túlzásba ezek begyűjtését. A VHS sőt a DVD is olyan képminőség, amit a mai monitorokon tévéken kivetítve nehezen visel el szemünk. Ha valamire választ szeretnél, megkérdezheted hanggal a Google keresőtől vagy a ChatGPT-től. Ha beledúdolod egy ismeretlen zeneszám dallamát az előbbibe, megmondja az előadóját és a címét. Az internet szinte mindenkinek ott van a lakásában, nekem 23 évet kellett várnom erre, életem csaknem első felét végigélve. Ha szeretnél valamit venni vagy javítani, a YouTube-on megtalálod róla az unboxingot és review-t és a javítás teljes menetét. Mi még könyvtárba jártunk az információkért vagy felkerestünk egy szakembert. A mesterséges intelligencia megírja neked a házi dolgozatodat, csak át kell olvasnod, hogy pár apró hibát javíts benne. Megrajzolja neked a kért stílusban a szöveggel leírt jelenetet, amit látni szeretnél és ha van az illetőről felvételed, az ő hangján mondathatsz fel verseket, történeteket. Zenét is írathatsz vele és dalszöveget. Rövidfilmeket is készíthetsz képek, rajzok vagy más mesterséges intelligenciák által generált anyagok alapján. Ha programoznál és elakadnál, a ChatGPT ki tud segíteni. Lassan már a gépek élnek helyetted, mai srác, mai lány. Neked csak kérdezned kell, tudnod szinte semmit.

Szép volt a gyerekkorom. Az ifjú korom lázas, de eredményes. A felnőttkorom jól indult, de beárnyékolta a balsors. Életem során végig a technológiát használtam, ahogy egy mai európai, civilizáltnak mondható ember teszi. Nincs ebben semmi különös. A technológia néha befuccsolt, de azért tartós volt és mindig lehetett támaszkodni rá. Sokszor rábízzuk mi, a mai kor emberei az életünket. Szinte már észre sem vesszük. Azt hiszem, tudnék élni a számítógépem, játékkonzoljaim és tabletem nélkül. Nem vagyok streamelt film és sorozat fogyasztó és bár sok játékom van (gyűjteményem) és viszonylag sokat is játszom, ha minden kötél szakad ezt is el tudnám engedni. Most nem tudom milyen élethelyzet kényszeríthetne erre, vagy inkább nem akarom elképzelni a legrosszabbat, de attól az még bármikor megtörténhet. Megtörténhet és mi ott lennénk mind, hasznos gépeink és eszközeink nélkül, kényszeredetten, magunkra és egymásra utalva s olyanokká válnánk, mint őseink több száz vagy ezer évvel ezelőtt...