Játéktörténelem: A Last Ninja sorozat

 

Kihagyhatatlan bármiféle botcsinálta játéktörténelmi megemlékezésből ez a játéksorozat, ami a 80-as és 90-es évek meghatározó élménye volt nagyon sok játékos számára. James Clavell Sógun c. regénye volt talán az első nyugati (Japánról szóló) történet, amelyben megjelentek a nindzsák, ezek a félelmetes, törzsi és vallási alapokon és hagyományokon nevelt bérgyilkosok. Bár japánban már 1937 óta vetítettek nindzsa filmeket, a nyugati mozikultúrában az 1981-es Enter the Ninja (A nindzsa színre lép) című filmet megelőzően nem találkozhattunk velük. 

A Menahem Golan nevével fémjelzett alacsony költségvetésű nindzsás akciófilmek aztán a nyolcvanas évek végére meghódították az amerikai és az európai fiatalok generációit. Engem is. Bár ezek a filmek mai szemmel talán gyermetegnek, primitívnek hatnak, akkoriban nagyot taroltak a mozipénztáraknál és a VHS korszakban kalóz és videotékás változatban szinte minden háztartásban ott figyeltek. 

 

A System 3 nevű angol fejlesztő és kiadó vállalat nem vállalt túl nagy kockázatot tehát, amikor 1987-ben megjelentette a The Last Ninja című játékot (a híres sorozat első részét).

Talán mostanra kevesen tudják, de a The Last Ninja első része Magyarországon készült. Erről meggyőződhettek Beregi Tamás – Pixelhősök című remek könyvéből, de mutatok egy interjút Ádám Zoltánnal, aki maga is tevékenyen részt vett a játék fejlesztésében. A videó elég hosszú és nem csak a Last Ninjáról szól, ezért bejelöltem nektek a releváns részeket: 16:44-30:32, 49:32-1:00:53 és 1:13:07-1:17:35.

Azért is tettem be ezt a videót ide, mert hallottam már kétkedőket, akik tagadják a The Last Ninja magyar vonatkozásait vagy lekicsinylik az itthoni fejlesztők a játék készítésében való közreműködését.

Na de ennyi bevezető után lássuk miről is szól ez a játék, mikor jelent meg és mekkora siker volt!

A játékot 1987-ben adta ki a System 3 (miután a magyar fejlesztőkkel megszakította a kapcsolatot és egy nem végleges munkapéldányt dobott piacra). Commodore 64-re jelent meg először, aztán portolták Apple IIGS-re, MS-DOS-ra, BBC Microra és Acorn Electronra. 1988-ban jelent meg az Amiga és az Atari ST verzió Last Ninja Remix címmel.

A játék izometrikus 3D megjelenítést tartalmaz, ami nagyon nagy dolog volt Commodore 64-en és egyébként is abban a korszakban. A játék stílusa vegyes, van benne felfedezés, fejtörők megoldása és harc. A játék ötletet kitalálta és a sorozat szellemi atyja Mark Cale volt. 

Főhősünk Armakuni, klánjának utolsó életben maradt nindzsája bosszút esküszik és elindul a gonosz sógun, Kunitoki palotájába. Kettős cél vezérli, egyfelől a bosszú, másfelől, hogy klánja titkos tekercseit visszaszerezze. Ehhez hat pályán vezet az utunk, amelyeken nyolc irányban tudunk közlekedni a tekergős ösvényeken és tudunk még ugrani is, amire nagy szükség van a pályák bizonyos szakaszain. Fegyvereinket az utazás során szerezhetjük meg, így lassanként miénk lehet a teljes arzenál, ami nindzsa kardból, nuncsakuból, bambusz botból, surikenből és füstbombákból áll. Számos tárgyat vehetünk fel, melyek segítenek bennünket a továbbjutásban. Ilyen a kezünkre felhúzható karom, amellyel megmászhatjuk a játékban akadályként elénk álló sziklafalat. Ellenfeleink Kunitoki harcosai (a pincebörtön szinten csontvázak), akik az adott pályaszakaszokat védik ellenünk és miután legyőztük őket, egy idő után újraélednek. A tűzgomb és a joystick 3 irányának kombinációjával üthetjük meg az ellenfeleket övön alul, torzón és fejen.

A grafika szépen öregedett, nagyon meggyőző és tetszetős. A néhai Ben Daglish és Anthony Lees remek zenét írtak a játékhoz, ami különböző feldolgozásokban a mai napig gyakran felhangzik koncerttermekben.

Összesen 4 millió példányt adtak el az első részből, hatalmas siker lett. El kellett készülnie tehát a folytatásnak, ami nem is váratott sokat magára, 1988-ban érkezett a...

The Last Ninja 2: Back with a Vengeance

címmel... Commodore 64, ZX Spectrum, Amstrad CPC voltak a kezdő gépek, de 89-ben és 90-ben portolták a játékot Acorn Electronra, BBC Microra, Amigára és Atari ST-re is. Sőt egy NES port is készült, szimplán The Last Ninja néven.

Az első rész receptjén nem sokat változtattak, egy hirtelen csavarral Armakuni a 20. századi New Yorkba teleportálódik, ahol másodszor is le kell számolnia Kunitokival és embereivel.

Az első részhez képest a grafika fantáziátlanabb, a helyszínek szürkébbek, de ez is egy élvezetes játék azért. A zenéje legendás, Matt Gray fülbemászó dallamait saját maga és mások is feldolgozták az idők folyamán különböző stílusokban, de talán a rock verziók állnak a leginkább jól ennek a résznek.

 Ez a rész nagyobbat ment mint az első, 5,5 millió példányban fogyott csak Commodore 64-en.

A harmadik rész 1991-ben jelent meg, The Last Ninja 3 címmel Commodore 64-re, Amigára, Atari ST-re és 1993-ban Amiga CD32-re.

Ebben változtattak az irányításon, harcrendszeren, árkádosabbra vették azt és bevezették a boss harcokat. Történetileg a játék visszatért a középkorba és Tibetbe. Armakuni végső nagy leszámolását vihetjük végig a gonosz Kunitoki ellen. Ennek a résznek a zenéjét a harmadik zseni, az akkor 17 éves Reyn Ouwehand készítette. Így történhetett meg, hogy a számítógépes játékzenei koncerteken mind a három rész zenéje gyakori szereplő.

A harmadik rész intrója akkora audiovizuális élvezet volt, hogy gyerekként gyakran csak azért töltöttem be a játékot, hogy újra és újra megnézzem.

Ez a rész 3 milliós példányszámban fogyott, kritikailag is sikeres volt.

A sorozatot párszor próbálták újraéleszteni a System 3 zászlaja alatt, de mindig leállították valami miatt a fejlesztést és Mark Cale inkább egy közepes Ferrari autóversenyt készített el, melynek a licenszeiért erősen kardoskodott.

Emulátorokon C64 vagy Amiga manapság nem túl nehéz kipróbálni a sorozatot, amit erősen javallok. Legyél te is részese egy letűnt de szép világnak, amikor a játékfejlesztés még a jó ötletekről, a szenvedélyről szólt játékosok és fejlesztők számára egyaránt.