A technológia vívmányai évezredek óta segítik az emberiséget. Gondoljunk csak a kerékre vagy az ékre: egyszerű találmányok, amelyek alapjaiban változtatták meg az életünket, és amelyeknek a jelentősége évezredek múltán sem kopott meg. A modern technológia eszközei ennél jóval rövidebb ideig maradnak velünk, de néha így is évtizedeken keresztül szolgálnak bennünket, mielőtt átadják helyüket valami újabbnak és korszerűbbnek.
Különösen kedves a szívemnek a címben szereplő informatikai vívmány, ez a maga korában valóságos adathordozó-csoda: a mágneslemez, közismertebb nevén a floppy disk. Nézzük meg, mi is volt ez a kis eszköz, hogyan működött, és milyen emlékeket hagyott maga után!
A floppy egy vékony, mágneses bevonattal ellátott, hajlékony lemez, amelyre egy meghajtó írta és olvasta az adatokat. A technológia az IBM fejlesztéseként született meg: az első, nyolc hüvelykes változat 1971-ben jelent meg, eredetileg nagygépek programjainak és vezérlőkódjainak betöltésére. A személyi számítógépek elterjedésével aztán egyre kisebb fizikai méretű és egyre nagyobb kapacitású változatokra lett szükség. 1976-ban érkezett az 5,25 hüvelykes floppy, 1982-ben pedig a Sony-féle 3,5 hüvelykes formátum, amely a kilencvenes évekre a személyi számítógépek legelterjedtebb cserélhető adathordozójává vált.
A két legismertebb méret közül a nagyobb, 5,25 hüvelykes lemez volt a korábbi generáció kedvence. A DOS-os PC-k világában a kétoldalas, dupla sűrűségű (DD = double density) változat jellemzően 360 kilobájtot tárolt, míg a nagyobb sűrűségű (HD = high density) változat már 1,2 megabájtot. A kisebb, 3,5 hüvelykes lemezekből a 720 kilobájtos DD és az 1,44 megabájtos HD változat vált igazán elterjedtté. Mai szemmel ezek szinte nevetséges adatmennyiségek, de akkoriban egy komplett program, dokumentumgyűjtemény vagy akár egy kisebb játék is elférhetett rajtuk.
A kisfloppy egyik nagy előnye a kemény műanyag burkolat volt, amely jobban védte a belső mágneses lemezt a fizikai sérülésektől. A sarkán található elhúzható fém védőablak használaton kívül eltakarta a mágneses felületet, így kevésbé volt kitéve a pornak és a szennyeződéseknek. Emellett külön kis csúszka szolgált az írásvédelemre: ha megfelelő állásba tettük, a meghajtó nem írhatott a lemezre. Az 5,25 hüvelykes floppyknál jóval kevesebb fizikai védelem állt rendelkezésre, így a lemez kezelése is több odafigyelést igényelt.
A DOS-os korszakban azonban nemcsak a lemezek kapacitása, hanem a kezelésük is külön történetet érdemel. Amikor egy játék vagy program mérete már meghaladta egyetlen floppy kapacitását, több lemezre kellett szétdarabolni az adatokat. Az ARJ, ZIP vagy később RAR tömörítőprogramok többkötetes archívumokat készítettek, amelyekből a teljes állomány csak az összes lemez birtokában volt visszaállítható. Így történhetett meg, hogy egy nagyjából 10 megabájtos játékot nyolc-kilenc lemezen vittünk haza a számítógépes laborból.
És itt kezdődött az igazi izgalom! Elég volt egyetlen hibás floppy, egy sérült szektor vagy egy olvasási probléma, és máris meghiúsulhatott a teljes kibontás. A rettegett CRC error! A CRC, vagyis a cyclic redundancy check (ciklikus redundancia-ellenőrzés) egy olyan ellenőrző eljárás, amely az adatokból számított érték segítségével képes jelezni, ha az olvasott vagy továbbított információ megsérült. Nem javítja ki a hibát, csak felismeri, hogy valami nincs rendben. A több lemezre szétszedett archívumoknál ez különösen bosszantó volt, hiszen egyetlen hibás kötet miatt az egész csomag használhatatlanná válhatott. A korabeli túlélési stratégiák között ezért akadt egy egészen sajátos módszer is: ha egy játékot nyolc floppyra lehetett kitömöríteni, inkább tizenhat lemezre készítettünk két külön példányt. Így legalább volt esélyünk arra, hogy az egyik teljes másolat hibátlanul megússza a hazautat és a kibontást. Mai szemmel talán furcsának tűnik, de aki töltött már órákat egy többlemezes archívum helyreállításával, pontosan érti ezt a gondolkodásmódot.
A floppy lemez számomra mindig is kedves eszköz marad. A kisfloppyt jobban szerettem, de a Commodore 64 korszakából a nagy, 5,25 hüvelykes változathoz is szép emlékek kötnek. A lemezek behelyezésének mozdulata, a meghajtó jellegzetes hangja, a várakozás, amíg a program betöltődik, és az a tudat, hogy a kezünkben tartjuk a játékot vagy a programot, egészen más élményt jelentett, mint ma egy digitális letöltés.
Még most is gondolkodom rajta, hogy beszerzek egy USB-s, 1,44 megabájtos floppymeghajtót. Van ugyanis itthon egy-két doboznyi, ismeretlen tartalmú lemezem, amelyek talán még őriznek valamit a múltból. Ki tudja, milyen programok, dokumentumok vagy régen elfeledett játékok lapulnak rajtuk? Lehet, hogy egy kis digitális régészet vár rám.
Aki pedig hozzám hasonlóan szívesen merülne el a floppy lemezek és a régi számítógépek világában, annak érdemes felkeresnie a Floppy Deep Dive YouTube-csatornát. Tom valódi régi hardvereken, Commodore 64-en, Atari gépeken és DOS-os számítógépeken kutatja a múltat, lemezeket olvas be, játékokat próbál ki, és eleveníti fel azt a korszakot, amikor még minden egyes betöltésnek megvolt a maga varázsa.
A floppy lemez ma már jórészt történelem, de egykor nélkülözhetetlen eszköze volt a személyi számítógépek világának. És talán éppen ezért olyan kedves: nemcsak adatokat tárolt, hanem egy egész korszak emlékeit is magával vitte.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése