A backlog szó eredetileg egy elmaradt, felhalmozódott feladatmennyiséget jelent. Menedzseri környezetben általában azoknak a problémáknak, feladatoknak és elvégzendő lépéseknek a sorát nevezzük így, amelyek valamilyen okból előttünk torlódnak, és amelyekkel egyszer majd kezdenünk kell valamit. A videójátékos kultúra azonban az elmúlt években egy egészen sajátos jelentést adott a kifejezésnek: ma már a játékosok könyvtárában felhalmozódott, még végig nem játszott játékokat is backlognak nevezzük.
De vajon tényleg backlog ez?
Korunk elképesztően kényelmes, ugyanakkor elképesztően túlfogyasztó világában a videójátékos backlog valójában egyfajta fogyasztói melléktermék. Akciók, bundle-ök, előfizetéses szolgáltatások, digitális áruházak és folyamatosan érkező új megjelenések bombázzák a játékost. A játékok egyre olcsóbban és könnyebben elérhetők, miközben az embernek továbbra is ugyanannyi órája van egy nap. Sőt, talán még kevesebb energiája marad rájuk, mint korábban. Mert hogyan is lehetne kötelező feladat egy akciósan megvásárolt videójáték? Ki mondta, hogy mindennel játszanunk kell, amit megvettünk? És miért kellene minden játékot végig is játszanunk, ha egyszerűen csak egy jó ajánlat volt, amelynek nem tudtunk ellenállni?
Sőt, egyáltalán nem biztos, hogy egy játékot még csak ki is kell próbálnunk ahhoz, hogy igazoljuk a megvásárlását.
Persze könnyű ilyen filozofikusan beszélni, amikor az ember már ott tart, hogy a digitális könyvtárai több száz vagy akár több ezer játékot rejtenek. Aztán egyszer csak felnézünk, és rájövünk, hogy az időnk nem lett több. Az energiánk sem végtelen, a család szeretné a figyelmünket, a barátaink sem tűntek el, és a legtöbbünk nyakán ott ül legalább heti negyven óra főállás. Az élet pedig valahogy mindig talál újabb és újabb dolgokat, amelyek fontosabbak lesznek annál, hogy éppen hány százaléknál tartunk egy játékban. Ilyenkor a backlog kezelése kicsit olyan, mintha egy süllyedő hajóból mernénk ki a vizet. Csakhogy miközben mi egy vödörrel dolgozunk, kétszer vagy háromszor annyi folyik be a másik oldalon.
És talán itt van a probléma gyökere.
Vannak, akik szerint videójátékos backlog valójában nem is létezik. A szórakozás nem projekt. Nem lehet kötelező feladat. Nem kell határidőre teljesíteni, nem kell kipipálni, és főleg nem kell bűntudatot érezni azért, mert egy játékot nem játszottunk végig. Ha egy videójáték örömforrás, akkor miért változtatjuk munkává azzal, hogy elkezdjük menedzselni?
Ebben szerintem sok igazság van.
De közben az is igaz, hogy a valóság betüremkedik a játékos életébe. Ha pedig éveken át vásároltunk többet, mint amennyit valaha képesek leszünk végigjátszani, akkor előbb-utóbb érdemes valamit változtatni. Nem azért, mert tartozunk a játékoknak a végigjátszásukkal, hanem azért, mert talán saját magunknak tartozunk azzal, hogy ne hagyjuk, hogy a választás szabadsága újabb és újabb terhet rakjon ránk.
Az első és talán legfontosabb szabály ezért egyszerű: ne vegyél több játékot!
Legalábbis egy ideig.
Ne azért, mert akciós. Ne azért, mert 90 százalékos leárazás van rá. Ne azért, mert mindenki azt mondja róla, hogy mestermű. És főleg ne azért, mert egyszer majd biztosan játszani fogsz vele.
A sokadik hasonszőrű metroidvania, mikromenedzsment-szimulátor vagy tizenkettő egy tucat lövölde nyugodtan kimaradhat az életedből. Nem fog összeomlani a videójáték-ipar, ha nem veszed meg. Sőt, ha megnézzük a videójáték-történelmet, a „play it before you die” listák és az örök klasszikusok jegyzékei még mindig jelentős részben régi játékoktól duzzadnak. Miközben soha nem látott mennyiségű pénz mozog az iparágban, soha nem dolgozott ennyi ember videójátékokon, és soha nem jelent meg ennyi cím, a valóban kiemelkedő alkotások száma még mindig meglepően véges.
Nem kell mindent látni.
Elég a jót megtalálni.
Ha pedig már ott van előtted a több száz játékból álló könyvtár, akkor talán érdemes egy másik egyszerű szabályt is bevezetni: egyszerre ne kezdj bele háromnál több játékba!
Egy casual játék, egy grindelős játék és egy fő játék bőven elég.
A casual lehet valami rövid, könnyed, amit akkor veszel elő, amikor csak fél órád van. A grindelős játék lehet az, amelyikbe vissza-visszatérsz, amikor kikapcsolódásra vagy egy kis ismétlődő rutinra vágysz. A fő játék pedig az, amelyikbe igazán belemerülsz, amelynek a történetét és világát éppen felfedezed. Ha az egyikbe belefáradsz, ott van a másik kettő. Megvan a változatosság, de közben nem néz rád tizenöt telepített játék a PC-ről vagy a konzolról, mindegyik saját mentéssel, saját történettel és saját lelkiismeret-furdalással.
És ha már a saját házam táján sepregetek: én ezt olyanként mondom, akinek hét gamer kütyüje van, nagyjából 1200 játékból álló gyűjteménye és valahol 13 ezer körüli régi retró ROM-ja. Nekem talán mindenkinél jobban kellene tudnom, milyen könnyű elveszni a videójátékos bőségben.
Éppen ezért mondom: csesszél a FOMO-ra!
Az emberi idő véges.
Nem kell minden játékot megvenned. Nem kell minden játékot kipróbálnod. Nem kell minden játékot végigjátszanod. Nem kell minden játékban minden achievementet megszerezned, és nem kell mindenből platinatrófeát gyűjtened.
Vannak még dolgok a földön és az égen a grindelésen és a platinázáson túl.
A videójáték azért van, hogy örömet adjon. Ha pedig egy este inkább egy órát sétálsz, beszélgetsz a családoddal, meghallgatsz egy jó lemezt, filmet nézel, olvasol, vagy egyszerűen csak lefekszel aludni, akkor sem vesztettél el semmit.
A backlog nem ellenség.
Legfeljebb egy emlékeztető arra, hogy többet vásároltunk, mint amennyi időnk van.
És talán ez a legfontosabb felismerés: nem nekünk kell utolérnünk a backlogot. A játékok megvárnak. Mi viszont nem kapjuk vissza az időnket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése