GOG gyűjteményem gyöngyszemei: FAR: Lone Sails

 

Biztos voltatok már úgy vele, hogy egy filmet nézve vagy egy könyvet olvasva, amelynek középpontjában valamilyen hosszabb-rövidebb utazás áll, valahogy jobban átéreztétek a történetet, mint egy más témájú mű esetében. Talán azért, mert az utazás az emberi élet egyik legegyetemesebb metaforája. Elindulunk valahonnan, útközben történik velünk ez-az, néha letérünk a kijelölt útról, akadályokba ütközünk, aztán egyszer csak megérkezünk valahová.

Az utazás ezért az irodalomban, a filmművészetben, de tulajdonképpen bármilyen történetmesélő médiumban könnyen befogadható téma. Nem kell hozzá különösebb magyarázat: mindannyian úton vagyunk valahonnan valahová.

A FAR: Lone Sails pedig tulajdonképpen egy videójátékos road movie. Vagy talán pontosabb lenne azt mondani: road game. Hiszen itt nem csupán nézzük, ahogy valaki útra kel, hanem mi magunk is részesei vagyunk az utazásnak.

A játék egy meglehetősen magányos világba dob bennünket. Főhősünk egy hatalmas, különös járművel indul útnak egy kietlen, kiszáradt tájon, célja pedig az óceán elérése. A világ, amelyen keresztülhaladunk, valamikor nyilván egészen más lehetett, most azonban romok, kiszáradt medrek és az egykori civilizáció maradványai szegélyezik utunkat.

Mi pedig ott ülünk ennek a furcsa gépszörnyetegnek a gyomrában, amely folyamatosan éhes.

Üzemanyagra, energiára és természetesen a mi figyelmünkre.

Mert bár a Lone Sails nem akar minket elárasztani bonyolult játékrendszerekkel, azért akad dolgunk bőven. A járművet működtetni kell, a különböző rendszereket használni, begyűjteni, amit az út során találunk, és időben reagálni arra, ha valami történik. A játék egyik legjobb ötlete éppen ez: az utazás nem teljesen automatikus.

Folyamatosan csinálunk valamit.

Nem sok mindent, de pontosan eleget.

Ez pedig egy nagyon vékony határ. Ha túl kevés lenne a tennivaló, egyszerű sétaszimulátorrá válna az egész. Ha viszont túlbonyolítanák a jármű kezelését, az utazás varázsa könnyen átcsúszna munkába. A FAR: Lone Sails szerencsére végig ezen a határon egyensúlyoz.

Kicsit begyújtunk, kicsit javítunk, kicsit kapcsolgatunk, kicsit gyűjtögetünk, aztán ismét útra kelünk.

És valahogy működik.

Sőt, nagyon is működik.

A játék egyik legnagyobb erénye ugyanis az, hogy a mikromenedzsment nem elveszi a figyelmet az utazásról, hanem maga is az utazás részévé válik. Nem azért foglalkozunk a géppel, mert a játék ráparancsol, hanem azért, mert szeretnénk továbbmenni. A jármű lassan a társunkká válik, és minél tovább haladunk vele, annál inkább úgy érezzük, hogy nem egyszerű pályaelem, hanem ennek a furcsa világjárásnak a része.

Közben pedig folyamatosan történik valami.

Nem feltétlenül nagy dolgok. Egy újabb akadály, egy érdekes épület, egy időjárási változás, egy különös szerkezet vagy éppen egy újabb darab abból a világból, amelyből már csak romok maradtak. A játék nagyon kevés szóval és még kevesebb konkrét magyarázattal mesél.

A játékos pedig útközben rakja össze magának a képet.

 

Talán éppen ezért jó, hogy a FAR: Lone Sails nem hosszú játék. Körülbelül négy óra alatt végigjátszható, és szerintem ez tökéletes hossz neki. Ennyi idő alatt az utazás nem válik unalmassá, a mechanikák nem kezdenek önismétlésbe fulladni, és mire az ember úgy érezné, hogy már mindent látott, a játék szépen elengedi a kezét.

Ez a négy óra egyetlen összefüggő utazásnak érződik.

És talán pont ezért működik olyan jól a végére.

Nem kell minden történetnek világmegváltó katarzissal véget érnie. Néha már az is elég, ha egy játék képes elérni, hogy az út végén egy pillanatra megálljunk, és visszanézzünk arra, honnan indultunk.

A FAR: Lone Sails nekem ilyen játék.

Egy különös, szinte teljesen elnémult világban vezet végig egyetlen embert és egyetlen gépezetet, miközben a kevés interakcióból, a környezetből és az utazás ritmusából egész történetet épít.

Nem hosszú.

Nem hangos.

Nem akar mindenáron lenyűgözni.

Csak elindít.

Mi pedig megyünk.

És néha pontosan ennyi kell egy jó utazáshoz.