A videójátékokra gyakran mondjuk, hogy drága hobbi. Elég csak rápillantani egy új konzol árára, egy videokártyára vagy egy frissen megjelent, 70 eurós címre, és már kész is az ítélet: ez bizony a tehetősebbek játékszere.
Csakhogy a valóság ennél jóval árnyaltabb.
Ez az írás nemcsak azoknak szól, akik régóta együtt élnek a pixelekkel, hanem azoknak a szülőknek is, akiknek a gyerekei most kezdenek belenőni ebbe a világba, és próbálják megérteni, mibe is kerül – anyagilag és emberileg – ez az egész.
A kérdés nem az, hogy lehet‑e sok pénzt elkölteni videójátékokra. Természetesen lehet. A valódi kérdés inkább az, hogy mennyibe kerül általában, különböző élethelyzetekben, különböző szokások mellett.
A játék, mint alkalmi luxus – a casual világ
A legtöbben valójában itt kezdik, és sokan itt is maradnak.
Egy mobiltelefon a zsebben, egy laptop a táskában, egy családi PC a nappali sarkában – ezek ma már természetes részei az életnek. A játék pedig egyszerűen „rátelepszik” ezekre az eszközökre. Letöltünk valamit, kipróbáljuk, pár percet vagy fél órát játszunk vele, aztán megyünk tovább a dolgunkra.
Ebben a világban a videójáték szinte láthatatlan költség.
A hardver már megvan, a legtöbb játék ingyenes, és ha fizetünk is, az gyakran csak néhány száz vagy ezer forint valamilyen apró kényelmi extráért. Sokszor nem is a pénz mennyisége a kérdés, hanem a tudatosság: főleg gyerekeknél, ahol a mikrotranzakciók és a „csak még egy skint” típusú kísértések észrevétlenül tudnak elszaporodni.
Szülői szemmel ez a szint inkább egy digitális játszótér. Olyasmi, mint régen a játszótér a ház mögött: ott van, használjuk, örülünk neki, de nem külön beruházásként tekintünk rá.
Ha innen nézzük, a videójáték az egyik legolcsóbb szórakozási forma, ami ma létezik.
A nappali gamerje – amikor a játék már hobbi
Egy ponton azonban sokaknál változik a helyzet.
Megjelenik egy konzol a televízió alatt, vagy egy kicsit komolyabb számítógép az íróasztalon. Már nem csak „ami épp szembejön” kerül fel, hanem tudatosan választott címek. Évente néhány új játék, néhány régi kedvenc újrajátszása, közös esték a gyerekekkel vagy barátokkal.
Ez az a szint, amit talán a legtöbben elképzelnek, amikor a „gamer” szót hallják.
Itt már valóban van belépési költség: egy konzol vagy egy középkategóriás PC ára nem elhanyagolható. Ugyanakkor ezek az eszközök jellemzően hosszú évekre szólnak. Egy generáció gyakran hat‑nyolc évig is kitart, és közben százával kínálja a játékokat – egyre gyakrabban akciókban, digitális áruházak polcain, előfizetéses rendszerekben.
Ha hideg fejjel számolunk, érdekes eredmény jön ki.
Egy teljes árú játék sokszor több tucat, sőt akár száz órányi elfoglaltságot ad. Ha ezt összevetjük egy mozijeggyel, egy koncerttel vagy akár egy vacsorával egy jobb étteremben, a videójáték hirtelen nem is tűnik olyan pazarló szórakozásnak.
Sőt, családi környezetben kifejezetten költséghatékony tud lenni: egyetlen játék hosszú hónapokra közös élményt adhat.
Amikor a hobbi identitássá válik
És aztán ott van a harmadik világ.
A gyűjtők, a kurátorok, a megszállottak világa.
Több platform, több generáció, polcokon sorakozó dobozok, digitális könyvtárak ezres nagyságrendben, régi gépek, felújított kontrollerek, limitált kiadások. Itt a videójáték már nem pusztán szórakozás, hanem kultúra, technikatörténet, emlékgyűjtés és identitás egyszerre.
Ezen a szinten nincs felső határ.
Ahogy az autógyűjtésnél, a fotós felszereléseknél vagy a hifirendszereknél, itt is annyit lehet elkölteni, amennyit az ember hajlandó és képes. Ez már nem szükségszerűség, hanem tudatos választás. Szenvedély.
Fontos ezt különválasztani attól, amit a legtöbben megélnek. Ez nem a videójáték „normál ára”, hanem egy külön életforma.
Akkor és most – egy személyesebb visszatekintés
Gyerekkoromban egy új játék igazi esemény volt.
Egy kazetta vagy lemez ára a zsebpénzhez és a családi költségvetéshez képest hatalmasnak tűnt. Nem volt száz cím a polcon. Volt néhány, viszont azokat kívülről-belülről ismertük. Hónapokig játszottuk ugyanazt, újra és újra, mert egyszerűen nem volt más. Magyarországon konzolokat csak a kiváltságosok birtokoltak, rettenetes árakon. A játékok nagy részét illegális úton, másolással szereztük.
Ma ezzel szemben szinte korlátlan a kínálat.
Digitális boltok, heti akciók, előfizetések, ajándék játékok. Több a cím, mint az idő, amit rájuk tudnánk szánni. Furcsa módon a bőség gyakran kevesebb kötődést jelent.
Ha az árakat nézzük, papíron minden drágább lett.
Ha az értéket nézzük – mennyi órát, élményt, emléket kapunk a pénzünkért – sokszor épp az ellenkezője igaz.
A legnagyobb különbség talán nem is az árakban van, hanem az önfegyelemben. Ma nem a hozzáférés kerül sokba, hanem az, ha nem tudunk nemet mondani.
Végszó
A videójáték nem olcsó hobbi. De nem is különösen drága. Olyan, mint sok minden más az életben: annyiba kerül, amennyit megengedünk.
Döntések sorozata határozza meg – nem a technológia önmagában. Mit veszünk meg? Mikor? Miért? És kinek?
Ha ezekre tudatos válaszunk van, a videójáték nem pénznyelő szörnyeteg, hanem egy gazdag, hosszú távon is értelmes és sokszor meglepően jó ár‑érték arányú hobbi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése